Lakásfelújítás kapcsán az első asszociációink a stressz, sírás, pánik, munkaerőhiány, megbízhatatlan szakemberek, végeláthatatlan költségek és kompromisszumos végeredmény. Mint minden sztereotípiának, nyilván ezeknek is van alapjuk. Személy szerint egy komplex lakásfelújítás befejezéséhez közelítek. Már látom a fényt az alagút végén és szeretném megosztani tapasztalataimat, mert ugyan komplikációból akadt bőven, stresszből és kétségbeesésből annál kevesebb. 

Fél évvel ezelőtt vettünk egy lakást. Egybe nyíló szobák, tapéta, 70 éves recsegő-ropogó gödrös parketta, régi rosszul nyíló ablakok. Alapjaitól változtattuk meg az egészet. Áthelyeztünk ajtónyílásokat, hogy külön megközelíthetők legyenek a szobák, falaztunk, felszedtük a parkettát - szép dolog a kohósalak, de egészségesnek nem mondanám. A villany- és fűtésszerelést szakemberre bíztuk, ahogy a nyílászárók beépítését, a festést és némi vakolást is, minden mást saját kezűleg terveztünk megoldani. Persze tudjuk, rombolni mindenki tud, de azért már azt sem nevezném könnyed fizikai szórakozásnak.

Ez így elsőre túlzottan bátornak tűnhet, de bevallom, előnyből indultunk. Nem véletlen a többes szám első személy használata. A családban az egyik apuka szakmáját tekintve építésvezető minőségellenőr, tehát szakmai hozzáértő tanácsokat első kézből kaptunk, a másik apuka pedig szintén gyakorlati ember, ügyes barkácsoló. Mindkettejük segítségére számíthattunk. Azt hiszem, bele sem vágtunk volna, ha nincs mögöttünk ez a háttér. Még egy "csalás" van a dologban: van hol laknunk. Persze minden hónap, amíg nem költözünk be súlyos anyagi terhet jelent, tehát adott némi sürgető tényező, de így is a könnyebbségek oldalára írnám. Képzeljük csak el, hogy nézett volna ki a teljes padlófelújítás bentlakással, vagy a nyílászárócsere: mivel megváltoztattuk az erkélyre kijutás helyét, az egyik szoba ablakában hetekig az előző lakó régi zuhanyfüggönye lógott szabad bejárást biztosítva bogaraknak és a legváltozatosabb időjárásnak. Óriási szerencsénk van a lakóközösséggel is. Csupa kedvességet és biztatást kaptunk tőlük morgolódás helyett, pedig mivel munka mellett hétvégente és esténként tudtunk csak haladni a felújítással jogosan lehettek volna ránk dühösek. 

Megtanultunk falazni téglával, gipszkartonnal, betonoztunk, mivel kőműves egy idő után nem volt, vakoltunk is, mi javítottuk a falhibákat. Most épp járólapozunk és csempézünk - égen-földön nem találtunk burkolót, aki még idén ráérne, ezért vettünk egy nagy levegőt és egy csempevágót és nekiálltunk. Mi építettük vissza a padlórendszert, a parkettázás még hátra van, a bebútorozás pedig már csak hab lesz a tortán. 

Rátérnék cikkem eredeti témájára. Hogy lehet ezt bírni? Az egy dolog, hogy van némi segítségünk, de így is óriási fejsze egy óriási fában. Temérdek eldöntendő kérdés, számítás, hibalehetőség, konfliktusforrás. Életünk ezen kívül lényegében nincs. Minden energiánkat leköti a felújítás fizikailag és szellemileg is. A konstans fáradtság önmagában is nagyon megterhelő.

A tudatosság a kulcs, a türelem, a kedvesség, az empátia, a kompromisszumkészség és rengeteg beszélgetés. Az a fontos, hogyan közelítjük meg a problémákat. Mi a nézőpont. Ha tisztában vagyunk az elvárásainkkal és azzal, hogy ezek az elvárások csupán a kultúránkból és megszokásainkból fakadnak, nincs az a komplikáció, amit ne tudnánk kezelni. (Néhány hónapja jártam Afrikában. Egészen felfrissítő élmény volt szembesülni az ottani körülményekkel és élet színvonallal.) Ez nem azt jelenti, hogy nem csinálunk meg mindent rendesen, sokkal inkább azt, hogy nincs egy kizárólagos jó megoldás. Többféleképpen lehet kezelni a felmerülő problémákat, csak a saját dolgunkat nehezítjük, ha ragaszkodunk egy pontos elképzelésünkhöz egyáltalán, vagy a másikéval szemben. Fontosnak tartom a nyílt párbeszédet. Ütköztetni kell az elképzeléseket és érvekkel higgadtan el kell jutni egy közös álláspontra. 

Nagy tanulság volt számomra, hogy ha nincs elég kapacitásom a rengeteg megoldandó problémára, nem jutok előre idegeskedéssel. Ha fejre állok sem lesz több időm, hogy még több munkát el tudjak végezni. Egyszerűen belenyugodtam, hogy valami csúszni fog időben, vagy például már ferde marad az egyik ablak, mert a körülmények nem teszik lehetővé a sokkal jobb megoldást. Ha arra koncentrálunk, mi a követező teendő, szépen tud haladni a munka azzal szemben, ha azon sopánkodnánk, hogy "már mióta csináljuk" és "ennek sosem lesz vége". Igyekszem csírájában felismerni a frusztrációimat, végiggondolni mit tehetek, tehetek-e valamit, és ha nem, elengedem a gondot és olyan dolog felé fordulok, amivel hasznos lehetek. Legvégső esetben gyakorlom a türelmet.

Különleges ez az időszak. Az átlag ember élete során csak néhány alkalommal találkozik hasonló élményekkel. Ha megtehetjük, hogy a jó oldalát keressük a történéseknek, miért ne tennénk meg? Végül lesz majd egy "csodaszép" otthonunk, amiben együtt dolgoztunk, rengeteget tanultunk és életre szóló tapasztalatokat gyűjtöttünk már azelőtt, hogy beköltöztünk volna. Ha újra kezdhetném, sem csinálnám másként. 

Két közhellyel zárnám írásom: kitartás, nem szabad félni!