Megszületek, óvodába megyek, aztán iskolába, megtanulom a civilizációnk működését, a kultúránk szabályait. Választok egy szakmát, ami érdekel, lehetőség szerint egyet, mert ha több van, az ugye már túl bonyolult. Aztán egyetemre megyek, lediplomázok, munka után nézek, építem a szaktudásom, kapaszkodok felfelé a ranglétrán. Küzdök, hogy megfeleljek. Mindenkinek. Azt mondom, magamnak, pedig valójában a környezetem által diktált elvárásoknak. - Bla-bla-bla. Írni is unalmas. - Irigység mások sikerei iránt, kudarc, még több munka, még több próbálkozás, túlóra, megfelelési kényszer, hajszolni kell a pénzt, mert vásárolni kell, mert utazni kell, mert mindenki utazik, mert vágyni kell az új élményekre. Hagyjuk már! 

Vagy megállok. Körülnézek. - Nehéz erről a gondolatról úgy írni, hogy ne valami bedrogozott hippi szövegnek tűnjön. Nevezhetjük szimpla rendszer ellenes lázadásnak is. 

Mostanában, amikor eszembe jut, hogyan kellene tovább építenem a karrierem, miként kellene jobbnak lennem, híresebbnek, elfogadottabbnak, szeretettebbnek, elfog egy szorongás szerű érzés, hogy nem vagyok elég jó és sokkal többet is tehetnék a munkámért. Ismerős? Kereshetnék több pénzt, dolgozhatnék többet, fejlődhetnék hatékonyabban. Pár éve, ilyen helyzetben mindig szorgosan elkezdtem bújni a lehetőségeim, kitaláltam amit csak tudtam, hogy kielégítsem a felmerült vágyaim. Mostanában valami megváltozott. 

Ha ma eszembe jut egy ilyen gondolat, néhány perc alatt felderítem, honnan táplálkozik a szorongásom. Forrás lehet egy ismerősöm boldog, sikeres posztja a facebookon, egy hallott/olvasott interjú egy sikeresnek bemutatott emberrel, információ egy valaki nálam jobb fizetéséről. Ergó lehetnék jobb. 

Miután felderítettem a frusztrációm kiváltó okát, a gondolataim általában kikötnek hogy hogy nem, az élet értelménél. Mármint, hogy mi is az? Illetve vajon ha napi plusz két órányi energiát fektetek a munkámba, attól miért is lesz jobb nekem? Vagy az emberiségnek?

Mi lenne, ha mindannyian egy kicsit megpróbálnánk kívülről nézni magunkat? Ha megkeresnénk, mi a fontos az életünkben? (dobpergés) - Nem, egyáltalán nem Coelho idézetekre gondoltam, persze azok sincsenek általában messze az igazságtól - legyen is az akármi. Nyakunkon a klímaváltozás, lehet, hogy néhány év múlva nálunk is probléma lehet az élelmiszerellátással, kinéz néhány háború - főleg ha éhesek leszünk és ha az emberiség csak azzal tud foglalkozni, hogy melyik nacionalista államhoz sorolja az egyébként teljesen keveredett fajú magát. Hogy a vallásokról már ne is beszéljek. Alkalmazkodnia kéne a szervezetünknek az ugráló hőmérséklethez. Halnak ki az állatok. Tényleg az a legfontosabb, hogy menedzsernek, osztályvezetőnek, vagy főosztályvezetőnek hívnak?

Őszintén kíváncsi vagyok, a civilizációnk a jelenlegi formájában meddig tud még fennmaradni. Törvényszerű-e, hogy ciklikusan belefutunk ugyanazokba a problémákba? Értem én, hogy a történelem ismétli önmagát, de száz éve még nem volt ilyen szabad hozzáférésünk az információkhoz. Nem voltak számítógépeink. Olyan szép lenne, ha politikusaink olyan kérdésekkel foglalkoznának, amik jobbá teszik az életünk! Ha nem pörgetnénk túl magunkat és lenne energiánk egymásra. Bután reménykedek.

Csak egy kicsit, néha álljunk már meg!