Talán fel sem tűnt eddig.

Ha egy témában nyilatkozik valaki, az jellemzően maga az újságíró, a híroldal, vagy egy kormányszóvivő.

Hol vannak azok az emberek, akik tanultak, képzettek, rálátnak összetett folyamatokra, akik valamekkora hatalommal rendelkeznek, vagy politikusi szerepben vezetők szeretnének lenni? Akik döntései befolyásolhatják akár csak közvetve a mindennapjainkat. Akiktől tanulhatnánk. Akik példaképek lehetnének.

Kicsit kutakodtam az interneten - mivel tévét nem nézek, itt most elsősorban az interneten elérhető írott médiára gondolok -, az elmúlt egy hónapban nagyon kevés olyan cikket találtam a kormánytól független médiában, ami egy témában nem a pártok vezetőivel foglalkozott, hanem szakértőkkel, akik mellesleg tagjai bizonyos politikai szervezeteknek. Ilyen volt például Tordai Bence közgazdász-szociológus párbeszédes szóvivő írása a HVG-n, vagy Prinz Dániel momentumos közgazdász válasza a feltétel nélküli alapjövedelem kérdésében. Szerintem kifejezetten jót tenne a közösségünknek, ha gyakrabban találkoznánk ilyen írásokkal.

Gondoljunk csak arra, hogy mi, emberek szavazzuk meg a vezetőinket. Pártokra szavazunk. A politikai pártokat emberek alkotják. Olyan emberek, akik azon kívül, hogy egy csapat tagjaként egy közös eszmerendszer alatt célokat szeretnének megvalósítani, rendelkeznek egyénenként különböző saját szakmával is. Van, aki mérnök, van, aki orvos, de lehet szakács is, közgazdász, vagy tanár. 

Fontos az eszmerendszer, amit a párt képvisel, ezt nem vitatom, de az önmagában kevés. Ahhoz, hogy a szavazók megfontolt döntést tudjanak hozni a szavazófülkében, a jelenleginél sokkal mélyebben kellene ismerniük a pártokat. Amíg nem tudom, milyen emberek azok, akik a néhány híres arc mögött a szekeret tolják, addig én csak egy marketing szlogenre szavazok.

Ha azért alakult így, mert esetleg a híroldalak nem szeretnének elköteleződni egy párt irányában, ez sem indok, mert ha minden párt képviselteti magát, nincs ilyen veszély. Ha véletlenül kiderülne, hogy bizonyos pártok több szakértővel büszkélkedhetnek, mint mások, letisztultabb lehetne a verseny. A verseny pedig jó, jobban megismerhetnénk a résztvevőket. Azokat is, akiket például nem követünk Facebookon - mert pont ez a baj. Így információs buborékban élünk.

Lehet, hogy nem lennének elég népszerűek az ilyen jellegű cikkek? Lehet. De igény valószínűleg lenne rájuk. Gulyás Márton YouTube-on sugárzott kifejezetten politikai műsorait, a Partizánt az elmúlt hetekben több tízezren követik.

Lehet, hogy maguk az emberek félnek kiállni a nyilvánosság elé. Ezt persze kétlem. Egy politikus attól politikus, hogy kiáll valamiért. Azt nem nagyon lehet csendben.

Szóval szerintem információra fel! Ha most megszólítva érzed magad, beszélj! Mondd el az embereknek, a szakmai tudásodra alapozva mit tartasz jónak. Mondd el, mit javítanál!

Figyelek.

Már majdnem felértem a második emeletre, amikor láttam, hogy valami nem stimmel. A lakásom ajtaja előtt keresztben fekszik egy ember. Nem részletezem, milyen gondolatok futottak át először a fejemen, viszonylag ritkán találja magát ilyen szituációban az ember este tizenegykor, bár tény, pár évvel ezelőtt egy másik lakásomban fogadott már macska a lábtörlőmön. Az is elég bizarr volt.

Viszonylag hamar leszűrtem, hogy alszik, senki nem halt meg, és nem a felettünk lakó bulizós srácnak nem sikerült elérni a harmadik emeletig, hanem ő egy vadidegen harminc körüli hajléktalan. Hirtelen nem is tudtam, mit csináljak. Felébredt arra, hogy megpróbáltam bedugni felette a kulcsom a zárba. Feltápászkodott, közben bocsánatot kért, lassan elindult lefelé a lépcsőn, majd pár lépés után visszafordult és boldog új évet kívánt.

Döbbenten álltam, egy szót sem tudtam kinyögni, annyira abszurd volt ez az egész helyzet. Megijedtem. Utána még percekig csak néztem magam elé. Rengeteg kérdés vetődött fel bennem az eset kapcsán. 

Egyrészt köztem és a lakásom között feküdt.

Mi van, ha nem elnézést kér, hanem hőbörögve nekiáll jelenetet rendezni? Éreztem, hogy ivott, láttam már kontrollálatlan részeget. Mi van, ha amikor kinyitom az ajtót, beront a lakásomba? Egy ismeretlen férfi, aki nyilvánvalóan erősebb nálam. Tudja, hol lakom... Felszínre törtek a mély sötét félelmeim.

Másrészt kint fagy.

Bunkó voltam, hogy nem segítettem neki valahogy? Az utcán nem alhat. Az aluljárókból kitiltották, ha nem talál másik házat, aminek a miénkhez hasonlóan nem zár rendesen a kapuja, az egyetlen esélye, ha felkeres egy hajléktalanszállót. Ezekről keveset tudok, csak a hírekből hallani olykor rémtörténeteket, milyen állapotok uralkodnak ott - lopások és verekedések. Valószínűleg persze így is a lépcsőházban alszik, mert nem hallottam, hogy elhagyta volna az épületet. Baj, hogy a lépcsőházban alszik?

Hol tart ma, 2020 januárjában Magyarország a hajléktalan kérdés rendezésében? Mi kellene ahhoz, hogy erejük teljében lévő fiatal emberek találjanak az én lábtörlőmnél komfortosabb nyughelyet? Csak halkan említem meg a budapesti lakhatási helyzetet is...

Mindenesetre megrázó élmény volt ebben a formában szembesülni a nyers valósággal.

Még mindig nem tértem napirendre a dolog felett.

​   Németh Sándor a Hit gyülekezetének vezetője jógáról való nézete megihletett. Németh Sándor a hétvégi vallási összejövetelen lényegében arról beszélt, hogy a jóga vitathatatlanul démonidéző mozgásforma és a jógaszalonok rombolják az ember szívét.

   Szerteágazó ismereteink vannak a dohányzás egészség károsító hatásairól. Tönkreteszi a tüdőt, növeli a szívinfarktus és az agyvérzés kockázatát, fokozza az érelmeszesedést, vetélést, koraszülést, impotenciát okoz, alapvetően csökkenti a várható élettartamot. A dohányzóknak különösen, de tudjuk, hogy azokat is betegíti, akik mások miatt, kényszerből szívják a füstöt.

   Személy szerint soha nem dohányoztam, mikor elértem a kamaszkort - a legtöbben ilyenkor szoknak rá, - már évtizedek teltek el azóta, hogy a nagy dohányipari cégek pozitívnak állították be a cigarettázást. Tudtam, hogy egészségtelen. Persze ismerem az effektust, amikor nagy társaságban menő szívni, kínálgatják a többiek. Erős ilyenkor a szociális nyomás, az ember a közös tevékenység által érezheti, hogy egy közösséghez tartozik. Számtalan tévésorozatban is bemutatták már, amikor a munkahelyen valaki azért marad ki a főnökkel zajló közvetlen kupaktanácsokból, mert nem dohányzik. Én eddig még nem tapasztaltam atrocitást kívülállásom miatt, a társaságok mindig elfogadták az elveim, de megértem, ha más nem ennyire ellenálló.

   Egyik fő problémám a dologgal, hogy büdös. Nagyon. Több méterről megérzem, ha valaki füstöl a környezetemben. Ilyenkor próbálok nem levegőt venni addig, amíg arrébb nem tudok menni, vagy esetleg távolodik tőlem a bűz forrása, de gyakran egészen esélytelen a helyzetem, mert az utcán néhány négyzetméterenként dohányzik valaki. Erre rutinos válasz lehetne, hogy kerüljem a városokat, de egyrészt az nem túl életszerű, másrészt sajnos aki dohányzik, az mindenhol dohányzik, erdőben, vízparton, és a saját otthonában is, ahonnan száll be a füstje az ablakomon.

   Tehetetlenül állok. Úgy érzem, semmi nem védi azt, aki tiszta levegőt szeretne. Óriási a dilemma. Ő is otthon van, én is. Ő dohányozni szeretne nyugodtan az otthonában, én pedig friss levegőt. 

   Ilyenkor mindig elképzelem az ideális világot, ahol virágillat van, az emberek nem költik a pénzük egészségkárosító szokásokra, amik zavarják a körülöttük élőket is.

   De mégis, mi lehet a megoldás?

   Milyen érdekes lenne készíteni egy statisztikát, hogy kinek mi jut eszébe egy ilyen feltevés hallatán.

   Az angol azt mondja, "Think outside the box." durván fordítva azt jelenti, gondolkodj a dobozon kívül. A kifejezés persze egyszerűen eredeti ötletre utal, ami eltér a megszokott rutintól, de én leragadnék a nyersfordításnál.

   Azon tűnődtem, hogyan gondolkodjak úgy eredeti ötletekről, hogy azt ne a korábban megismert sémák határozzák meg. Lehetséges egyáltalán? "Kívül van a dobozon" egy valahol, valakitől hallott elképzelés, ami megtetszik, ezért elkezdem alkalmazni? Szerintem nincs, legfeljebb eltér az általam megszokottól, de attól még ezt is csak mástól tanultam.

   Első lépésként mondjuk megpróbálhatok kilépni a domináns elképzeléseimből; például ha erősen pesszimista beállítottságú vagyok és egy élethelyzetben felismerem búskomor, minden jótól elzárkózó személyiségem, elképzelem, milyen lenne nem a legrosszabbat feltételezni válaszreakcióként az adott helyzetről és megpróbálhatok úgy cselekedni, ahogy optimista társaimtól várom. Ehhez persze az kell, hogy felismerjem pesszimistaságom. Erre is nekem kell gondolnom. Nem találták még fel a robotot, ami figyelmeztet, hogy "megint a szokásos lemez szól".

   Ha pesszimista helyett optimista szeretnék lenni, még mindig nem jelent többet, mint átlépni egyik sémából a másikba. Nem mintha alábecsülném ezt a lépést. Ha ez könnyű lenne, nem távolodott volna el egymástól a politikában a jobb és bal oldal, a liberális a konzervatívtól, az ateista az istenhívőtől. Kénytelenek lennének empatizálni egymással, így elmosódnának a közéjük álló határvonalak. Ha gyakrabban történne hasonló gondolatkísérlet, lényegesen javulna a párbeszéd a szemben álló felek között, egyre jobban értenék egymás indítékait, ha ők maguk nem is feltétlenül tudnak azonosulni a másikéval.

   Amire azonban most itt gondolok, az a színtiszta újítás. Logikusan levezetve azt is mondhatnám, jó lenne új sémákat létrehozni a meglévők mellé. Hogy miért? Mert elképesztően komplex lett a világunk. Például a népesség megsokszorozódott - vannak rendszerek, amik csak egy bizonyos létszám alatt működőképesek. Az internet átszövi mindennapjainkat, ezzel merőben új konfliktusokat teremt. És csak kettőt említettem.

   Szemléltetem a dilemmát egy példával: meddig hívhatom a krumplis tésztát krumplis tésztának? Ha tejfölt teszek rá még krumplis tészta? Ha uborkát eszek hozzá, akkor is? És mi történik, ha teszek bele fokhagymát? Valószínűleg azt mondanám, ez még mindig a megszokott étel, csak más fűszerezéssel. És ha szalonnát teszek bele? És gombát? Vagy brokkolit? Mindhármat egyszerre? Ők már távolabb állnak az eredeti recepttől. Szerintem így már nem hívhatom krumplis tésztának. A recept önmagában is csak két fő alapanyag kapcsolata: van a krumpli és a tészta. Esetleg minden hozzáadott termékkel növelnem kellene az étkem nevének hosszúságát? Míg el nem felejtem őket. Hogy aztán újra krumplis tésztának hívjam. Vagy elnevezem, mint önálló entitást.

   Hogy is vagyunk itt a politikai értelemben vett jobb és bal oldallal? Vagy oly sok más megosztó kérdéssel, ahol azt várjuk, hogy mindenki válasszon magának csapatot, majd kategorikusan ítélkezzen az "ellenfél" felett. Epekednek az ilyen helyzetek az arany középút iránt,- ami így is csak egy változat a sokból. Enyhén giccsbe hajolva úgy is mondhatnám, a feketén és a fehéren kívül rengeteg szín van, temérdek árnyalattal, meg amiről még nem tudunk. Létrehozhatnánk új irányzatokat is, amik érintőleg nyilván tartalmazhatnák az eddig ismert jellegzetességeket. Azt szokták mondani, a demokrácia nem tökéletes, de még mindig a legjobb rendszer, amit valaha létrehoztak. Ha erősen próbálkozunk, előbb utóbb meg lehetne alkotni azt a még jobbat, nem?

   Mire gondolsz?

Azzal kezdődött minden, hogy egy barátom meghívott tanítani az egyik nyári kántorképző tanfolyamra. Igent mondtam, mert tökéletesen illeszkedett a napirendembe. Reggel 8-tól délután 5-ig ott foglalkoztam emberekkel, majd este 6-tól tudtam a saját tanítványaimmal dolgozni. Rendkívül tanulságos volt az a két és fél hét, amit ott töltöttem. Egyrészt kiváltságos helyzetem volt, mert egy szuper tanári karba csöppentem bele, a másik énekes kollégával azonnal megtaláltuk a közös hangot, a többiek is szuper kedvesek voltak, néhányukkal látásból ismertük is egymást a Zeneakadémiáról, másrészt szakmailag némileg újraértékeltem magam. Eddig is élveztem az óráim, jó hangulatúak szoktak lenni, igyekszem minden szituációban figyelni arra, hogy az aktuális tanítvány teljes figyelmet kapjon tőlem és legyen energiám tölteni belé a frissességet, de itt most nagy dózisban tapasztaltam meg a munkám okozta hatásokat. Rengeteg köszönetet, pozitív visszajelzést és megerősítést kaptam arra vonatkozóan, hogy hatékony és jó, amit csinálok. Összesen 25 diákkal foglalkoztam két napi váltásokban 16 évestől a nyugdíjas óvodapedagógusig a legkülönbözőbb hátterű emberekkel. Volt akinél nem a hangi képzés volt a kihívás, hanem szót érteni vele, felülemelkedni a romokban heverő életén. Volt aki megpróbálta felépíteni maga körül a stresszes közeget, de nem hagytam és igyekeztem kizökkenteni az általam jónak gondolt irányba. Az már csak hab volt a tortán, amikor a záró koncerten a biztatás hatására mindenki kiállt énekelni, köztük mi, tanárok is, óriási élmény volt újra emberek arcán az őszinte döbbenetet látni az éneklésem hatására. 

Tudatosult bennem, hogy jó tanár vagyok - a szó átlagos értelmében - hallgatnak rám a tanítványaim, tudom őket motiválni és irányítani. Megtapasztaltam, hogy ennyit nem szabad dolgozni, lényegében minden nap 13-14 óráztam ha az utazási időt is beleszámolom. Éreztem, hogy hosszú távon a fáradtság miatt képtelen lennék fenntartani azt a frissességet és energikusságot, amit annyira szeretek a munkámban. Arra is rájöttem, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit az elmúlt hónapokban használok magamból. Ez nem azt jelenti, hogy lógatnám a lábam, sőt, nagyon magasra értékelem azt az olvasási-tanulási-ismeretterjesztési tevékenységet, amivel kitöltöm a munkámon kívüli időt, valószínűleg szükség is van erre, ha később többet szeretnék kihozni az életemből, inkább arról van szó, hogy megtapasztaltam, milyen sok emberért felelősséget vállalni és élveztem. Elgondolkodtam azon, milyen lenne egy zeneiskolában munkát vállalnom fél állásban, de ennél kicsit mást szeretnék. Tudom, hol van az a pont, ahol kiégnék a puszta tanításban. Úgy érzem, egysíkúvá válna az életem, amit szeretnék elkerülni. Ez a három hetes tanfolyam tökéletes volt, jövőre is szívesen részt veszek rajta, ha szükség van rám és semmi nem áll az útjába. 

Elgondolkodtam azon is, milyen lenne visszamenni egyetemre és elvégezni valamiféle vezetőképzői szakot. A tanári lét egyben vezetés is, ahol kell, hogy tekintélye legyen az embernek. Ha visszagondolok az életemre kicsit más szemmel, mint ahogy rutinosan szoktam, azt látom, hogy nagyon gyakran vezetői szerepekben találtam magam. Már az óvodában én játszottam a főszerepet egy kis színdarabban, sporteseményeken szinte kivétel nélkül csapatkapitány voltam, az éneklés egészében arról szól, hogy a központban vagyok és irányítom a zenét, bekerültem az egyetemen a hallgatói önkormányzatba, ahol pár év után az elnökhelyettesi pozícióban találtam magam. Elmentem önkénteskedni a Mosolygó kórház alapítványhoz, pár hónap elteltével előadásokat tartottam az alapítványról két nyelven és műsorvezetője lettem egy nagyszabású rendezvénynek az Intercontinental Hotelben. A barátaim engem kérnek meg az esküvőjükön a kapcsolattartónak és a rendezvény kézben tartójának, tavaly a saját esküvőm apró fennakadás nélkül örömtelien lemenedzseltem. 

Önmagában az énekesi karrierből némileg kiábrándultam. Félreértés ne essék, azóta is imádok énekelni, sőt! De az az érték, amit megtanultam róla, hogy ez arról kellene hogy szóljon, hogy boldoggá tesszük az embereket és gyönyörködtetünk, a tapasztalataim hatására átformálódott. Azt érzem, hogy öncélú a zenélés - fontosabb az előadónak amit csinál, mint a közönségnek - illetve a közönségi oldalról rengeteg negatív hozzáállással találkoztam az emberek részéről, ami arra enged következtetni, hogy semmi értelme megfeszülten dolgozni egy színpadi produkcióért, ha aztán sokan ezt kigúnyolják. Persze, különbözőek vagyunk a művészet pedig egy szubjektív műfaj, itt inkább arról van szó, hogy a személyes motivációim megrendültek az ilyen jellegű tapasztalatok hatására és egyre inkább érdeklődésemet veszítettem a témában.

Michelle Obama Becoming című könyvét olvasom épp aktívan. Felettébb inspiráló. Még Londonban vásároltam a kint töltött heteink alatt, viszont mivel eredeti nyelven olvasom, nem siettem el a befejezését. Férjemmel gyakran politizálunk itthon, mindketten szeretünk a világot mozgató kérdésekről beszélgetni, ha jól belegondolok vannak barátaink, akikkel szinte mindig hasonló témáknál lyukadunk ki. Egy szó mint száz, elgondolkodtam azon, (már korábban is voltak ennek csírái), hogy mi lenne, ha beszállnék egy politikai pártba és így próbálnék jót tenni az embereknek, jó irányba mozdítani a vezetést. Ez kicsit a buddhista tanulmányaim hozománya is, mármint az a rész, hogy próbáljunk jelentőségteljes életet élni, és minden ember javára válni. A tanításban pontosan ezt csinálom kicsiben, de mostanában azon vagyok, hogy ezt megpróbáljam kiterjeszteni lehetőleg úgy, hogy a munkám számomra is érdekes maradjon és ne váljon monotonná. 

Lehet, hogy abszolút nem fog működni az elképzelésem, eleve nem igazán lehet mindenkinek jót tenni, valaki érdeke mindig sérül, lehet, hogy csalódok eddig jónak gondolt emberekben és elképzelésekben, a politika eleve egy ingoványos terület. Lehet, hogy nincs is szükség olyan emberre mint én, elvégre nincs semmiféle jogi, szociológiai, vagy társadalomtudományi végzettségem. De az is lehet, hogy tudok hasznos lenni, hogy megtapasztalok valamit abból az érzésből, ami már egy ideje bujkál bennem, a gondolat, hogy valami más áll előttem, valami olyan, ami eddig nem volt rajt a térképemen. Személyesen is szeretnék kiteljesedni, jelentőségteljessé válni minél több ember számára.

Megszületek, óvodába megyek, aztán iskolába, megtanulom a civilizációnk működését, a kultúránk szabályait. Választok egy szakmát, ami érdekel, lehetőség szerint egyet, mert ha több van, az ugye már túl bonyolult. Aztán egyetemre megyek, lediplomázok, munka után nézek, építem a szaktudásom, kapaszkodok felfelé a ranglétrán. Küzdök, hogy megfeleljek. Mindenkinek. Azt mondom, magamnak, pedig valójában a környezetem által diktált elvárásoknak. - Bla-bla-bla. Írni is unalmas. - Irigység mások sikerei iránt, kudarc, még több munka, még több próbálkozás, túlóra, megfelelési kényszer, hajszolni kell a pénzt, mert vásárolni kell, mert utazni kell, mert mindenki utazik, mert vágyni kell az új élményekre. Hagyjuk már! 

Vagy megállok. Körülnézek. - Nehéz erről a gondolatról úgy írni, hogy ne valami bedrogozott hippi szövegnek tűnjön. Nevezhetjük szimpla rendszer ellenes lázadásnak is. 

Mostanában, amikor eszembe jut, hogyan kellene tovább építenem a karrierem, miként kellene jobbnak lennem, híresebbnek, elfogadottabbnak, szeretettebbnek, elfog egy szorongás szerű érzés, hogy nem vagyok elég jó és sokkal többet is tehetnék a munkámért. Ismerős? Kereshetnék több pénzt, dolgozhatnék többet, fejlődhetnék hatékonyabban. Pár éve, ilyen helyzetben mindig szorgosan elkezdtem bújni a lehetőségeim, kitaláltam amit csak tudtam, hogy kielégítsem a felmerült vágyaim. Mostanában valami megváltozott. 

Ha ma eszembe jut egy ilyen gondolat, néhány perc alatt felderítem, honnan táplálkozik a szorongásom. Forrás lehet egy ismerősöm boldog, sikeres posztja a facebookon, egy hallott/olvasott interjú egy sikeresnek bemutatott emberrel, információ egy valaki nálam jobb fizetéséről. Ergó lehetnék jobb. 

Miután felderítettem a frusztrációm kiváltó okát, a gondolataim általában kikötnek hogy hogy nem, az élet értelménél. Mármint, hogy mi is az? Illetve vajon ha napi plusz két órányi energiát fektetek a munkámba, attól miért is lesz jobb nekem? Vagy az emberiségnek?

Mi lenne, ha mindannyian egy kicsit megpróbálnánk kívülről nézni magunkat? Ha megkeresnénk, mi a fontos az életünkben? (dobpergés) - Nem, egyáltalán nem Coelho idézetekre gondoltam, persze azok sincsenek általában messze az igazságtól - legyen is az akármi. Nyakunkon a klímaváltozás, lehet, hogy néhány év múlva nálunk is probléma lehet az élelmiszerellátással, kinéz néhány háború - főleg ha éhesek leszünk és ha az emberiség csak azzal tud foglalkozni, hogy melyik nacionalista államhoz sorolja az egyébként teljesen keveredett fajú magát. Hogy a vallásokról már ne is beszéljek. Alkalmazkodnia kéne a szervezetünknek az ugráló hőmérséklethez. Halnak ki az állatok. Tényleg az a legfontosabb, hogy menedzsernek, osztályvezetőnek, vagy főosztályvezetőnek hívnak?

Őszintén kíváncsi vagyok, a civilizációnk a jelenlegi formájában meddig tud még fennmaradni. Törvényszerű-e, hogy ciklikusan belefutunk ugyanazokba a problémákba? Értem én, hogy a történelem ismétli önmagát, de száz éve még nem volt ilyen szabad hozzáférésünk az információkhoz. Nem voltak számítógépeink. Olyan szép lenne, ha politikusaink olyan kérdésekkel foglalkoznának, amik jobbá teszik az életünk! Ha nem pörgetnénk túl magunkat és lenne energiánk egymásra. Bután reménykedek.

Csak egy kicsit, néha álljunk már meg!

Hajlamosak vagyunk félni a mesterséges intelligenciáktól. Vizionáljuk, hogy miután megalkotjuk őket, tökéletesítik magukat, világuralomra törnek, majd szépen kiirtják az emberiséget. Miközben a gépek használati tárgyaink. Mi programozzuk őket, a civilizációnk szerves részei. 

Tegyük fel, hogy nem csak gépeket tudunk létrehozni saját elképzeléseink szerint, hanem embereket is. Igen, jelenleg is hozunk létre embereket, de a természetes, vagy akár a mesterséges megtermékenyítést sem venném ezzel egy kalap alá. Tudjuk befolyásolni a magzat egészségét, ha egészséges életmódot folytatunk a fogantatás előtt, ha a kismama például nem drogozik, vagy igyekezhetünk olyan párt választani, aki a saját elképzeléseink szerint kedvező tulajdonságokkal bír. Ez azonban mind elhanyagolható a génjeinkben hordozott öröklődő tulajdonságokhoz képest. Szokás mondani, a plasztikai műtétek egyik nagy "szerencséje", hogy nem az eredményt adjuk tovább gyermekeinknek, hanem az alapanyagot.

Az orvostudomány gyorsan fejlődik. Emlékszünk Dolly-ra, a klónozott birkára, aki a 90-es évek közepén született, vagy Barbra Streisand kutyájára. Azóta már klónoztak majmot és még ki tudja mit (gyanítom nem hoznak nyilvánosságra mindent a botrányok elkerülése végett). Nem egészen a klónozásra gondolok gondolatkísérletem tárgyaként, de közel érzem egymáshoz a két tevékenységet. Ha klónozunk, megismétlünk egy már létező, vagy egykor létezett lényt. Én viszont most a mesterséges intelligenciával szeretnék párhuzamot vonni, a szisztéma engem sokkal inkább arra emlékeztet.

Mi történik, ha oda fejlődik a géntudomány, hogy befolyásolni tudjuk a születendő utódunk genetikai tulajdonságait? Ha jól tudom, javában zajlanak kísérletek abból a célból, hogy bizonyos öröklődő betegségeket mesterségesen megakadályozzuk. Ezt támogatandó dolognak tartom. Az itt felmerülő etikai problémák gyenge lábakon állnak, mert ha ezt nem tehetnénk meg, akkor miért engedünk műtéteket - hiszen azzal is befolyásoljuk a természetes szelekciót. Ha például tudom magamról, hogy hajlamos vagyok cukorbetegségre, vagy Parkinson-kórra, akkor dönthetnék arról, hogy a születendő gyermekem génjeit úgy manipulálják, hogy az ilyen jellegű betegségeket kiirtsák. Nem vagyok szakmabeli, de nem tartom kizártnak, hogy néhány éven belül eljutunk ide. 

Lépjünk egyel tovább. Mondjuk, hogy nem szeretem a görbe orrom, túl rövidek a lábaim, és a kék szemszín sokkal jobban tetszik, mint a barna. Ha a technológia lehetővé tenné, hogy szülőként én határozzam meg az ilyen jellegű jellemzőket a gyerekemet illetően a természet kiszámíthatatlanságával szemben, törvényileg megengedjük, vagy ne? Az ember így is hajlamos saját tulajdonaként tekinteni a gyerekeire. Elég komolyan erre billenne a mérleg, ha én választhatnám ki még azt is, milyen hajjal szülessen, függetlenül a saját és a párom testi tényezőitől. Szerintem persze ez is eltörpül amellett, hogy szerencsétlen gyermeknek a szülei által aktuálisan szépnek gondolt divatot, vagy akár egészen elborult szépségideálját kellene viselnie magán - amíg nem plasztikáztatja magát.

Még messzebb megyek. Mi van, ha nem csak a külsejét tudnám befolyásolni, de a főbb belső tulajdonságait is? Kvázi leprogramoznám, mint egy számítógépes kódot. Mindjárt a legextrémebb példát hoznám, hogy szemléltessem, mire gondolok. Például csökkentem az agy agresszióért felelős részének az aktivitását és párhuzamosan növelem az engedelmességért felelős területeket. Magyarul rabszolgákat hoznék létre. Persze nem is olyan régen még becézték úgy a gyerekeket, hogy "kis szolgám", de ez valami egészen más. Igazi ínyencség lenne egy ilyen lehetőség a zsarnok és hataloméhes embereknek. Újabb kérdést vetne fel, vajon ha felnőnek a "rabszolga lelkű" emberek, ők mit tartanának fontos jellemvonásnak, ha ugyanilyen döntéshelyzetbe kerülnének?

De szabjunk gátat a szárnyaló képzeletnek, egy szép művészi példával zárnám az eszmefuttatást. Antoni Gaudí úgy tervezte a Sagrada Família égbenyúló tornyait, hogy ugyan viszonylag jól láthatóak legyenek, de ne épüljenek magasabbra, mint a környékbeli hegyek - utalva ezzel a természet felsőbbrendűségére az emberi teremtményekkel szemben, annak ellenére, hogy megtehette volna, hogy a vidék legkiemelkedőbb pontját tervezi meg. Jelenlegi gondolkodásom és tudásom szerint nem tartom gondnak, hogy bizonyos területeken még nincs hatalmunk. 

Lakásfelújítás kapcsán az első asszociációink a stressz, sírás, pánik, munkaerőhiány, megbízhatatlan szakemberek, végeláthatatlan költségek és kompromisszumos végeredmény. Mint minden sztereotípiának, nyilván ezeknek is van alapjuk. Személy szerint egy komplex lakásfelújítás befejezéséhez közelítek. Már látom a fényt az alagút végén és szeretném megosztani tapasztalataimat, mert ugyan komplikációból akadt bőven, stresszből és kétségbeesésből annál kevesebb. 

Fél évvel ezelőtt vettünk egy lakást. Egybe nyíló szobák, tapéta, 70 éves recsegő-ropogó gödrös parketta, régi rosszul nyíló ablakok. Alapjaitól változtattuk meg az egészet. Áthelyeztünk ajtónyílásokat, hogy külön megközelíthetők legyenek a szobák, falaztunk, felszedtük a parkettát - szép dolog a kohósalak, de egészségesnek nem mondanám. A villany- és fűtésszerelést szakemberre bíztuk, ahogy a nyílászárók beépítését, a festést és némi vakolást is, minden mást saját kezűleg terveztünk megoldani. Persze tudjuk, rombolni mindenki tud, de azért már azt sem nevezném könnyed fizikai szórakozásnak.

Ez így elsőre túlzottan bátornak tűnhet, de bevallom, előnyből indultunk. Nem véletlen a többes szám első személy használata. A családban az egyik apuka szakmáját tekintve építésvezető minőségellenőr, tehát szakmai hozzáértő tanácsokat első kézből kaptunk, a másik apuka pedig szintén gyakorlati ember, ügyes barkácsoló. Mindkettejük segítségére számíthattunk. Azt hiszem, bele sem vágtunk volna, ha nincs mögöttünk ez a háttér. Még egy "csalás" van a dologban: van hol laknunk. Persze minden hónap, amíg nem költözünk be súlyos anyagi terhet jelent, tehát adott némi sürgető tényező, de így is a könnyebbségek oldalára írnám. Képzeljük csak el, hogy nézett volna ki a teljes padlófelújítás bentlakással, vagy a nyílászárócsere: mivel megváltoztattuk az erkélyre kijutás helyét, az egyik szoba ablakában hetekig az előző lakó régi zuhanyfüggönye lógott szabad bejárást biztosítva bogaraknak és a legváltozatosabb időjárásnak. Óriási szerencsénk van a lakóközösséggel is. Csupa kedvességet és biztatást kaptunk tőlük morgolódás helyett, pedig mivel munka mellett hétvégente és esténként tudtunk csak haladni a felújítással jogosan lehettek volna ránk dühösek. 

Megtanultunk falazni téglával, gipszkartonnal, betonoztunk, mivel kőműves egy idő után nem volt, vakoltunk is, mi javítottuk a falhibákat. Most épp járólapozunk és csempézünk - égen-földön nem találtunk burkolót, aki még idén ráérne, ezért vettünk egy nagy levegőt és egy csempevágót és nekiálltunk. Mi építettük vissza a padlórendszert, a parkettázás még hátra van, a bebútorozás pedig már csak hab lesz a tortán. 

Rátérnék cikkem eredeti témájára. Hogy lehet ezt bírni? Az egy dolog, hogy van némi segítségünk, de így is óriási fejsze egy óriási fában. Temérdek eldöntendő kérdés, számítás, hibalehetőség, konfliktusforrás. Életünk ezen kívül lényegében nincs. Minden energiánkat leköti a felújítás fizikailag és szellemileg is. A konstans fáradtság önmagában is nagyon megterhelő.

A tudatosság a kulcs, a türelem, a kedvesség, az empátia, a kompromisszumkészség és rengeteg beszélgetés. Az a fontos, hogyan közelítjük meg a problémákat. Mi a nézőpont. Ha tisztában vagyunk az elvárásainkkal és azzal, hogy ezek az elvárások csupán a kultúránkból és megszokásainkból fakadnak, nincs az a komplikáció, amit ne tudnánk kezelni. (Néhány hónapja jártam Afrikában. Egészen felfrissítő élmény volt szembesülni az ottani körülményekkel és élet színvonallal.) Ez nem azt jelenti, hogy nem csinálunk meg mindent rendesen, sokkal inkább azt, hogy nincs egy kizárólagos jó megoldás. Többféleképpen lehet kezelni a felmerülő problémákat, csak a saját dolgunkat nehezítjük, ha ragaszkodunk egy pontos elképzelésünkhöz egyáltalán, vagy a másikéval szemben. Fontosnak tartom a nyílt párbeszédet. Ütköztetni kell az elképzeléseket és érvekkel higgadtan el kell jutni egy közös álláspontra. 

Nagy tanulság volt számomra, hogy ha nincs elég kapacitásom a rengeteg megoldandó problémára, nem jutok előre idegeskedéssel. Ha fejre állok sem lesz több időm, hogy még több munkát el tudjak végezni. Egyszerűen belenyugodtam, hogy valami csúszni fog időben, vagy például már ferde marad az egyik ablak, mert a körülmények nem teszik lehetővé a sokkal jobb megoldást. Ha arra koncentrálunk, mi a követező teendő, szépen tud haladni a munka azzal szemben, ha azon sopánkodnánk, hogy "már mióta csináljuk" és "ennek sosem lesz vége". Igyekszem csírájában felismerni a frusztrációimat, végiggondolni mit tehetek, tehetek-e valamit, és ha nem, elengedem a gondot és olyan dolog felé fordulok, amivel hasznos lehetek. Legvégső esetben gyakorlom a türelmet.

Különleges ez az időszak. Az átlag ember élete során csak néhány alkalommal találkozik hasonló élményekkel. Ha megtehetjük, hogy a jó oldalát keressük a történéseknek, miért ne tennénk meg? Végül lesz majd egy "csodaszép" otthonunk, amiben együtt dolgoztunk, rengeteget tanultunk és életre szóló tapasztalatokat gyűjtöttünk már azelőtt, hogy beköltöztünk volna. Ha újra kezdhetném, sem csinálnám másként. 

Két közhellyel zárnám írásom: kitartás, nem szabad félni!