Azzal kezdődött minden, hogy egy barátom meghívott tanítani az egyik nyári kántorképző tanfolyamra. Igent mondtam, mert tökéletesen illeszkedett a napirendembe. Reggel 8-tól délután 5-ig ott foglalkoztam emberekkel, majd este 6-tól tudtam a saját tanítványaimmal dolgozni. Rendkívül tanulságos volt az a két és fél hét, amit ott töltöttem. Egyrészt kiváltságos helyzetem volt, mert egy szuper tanári karba csöppentem bele, a másik énekes kollégával azonnal megtaláltuk a közös hangot, a többiek is szuper kedvesek voltak, néhányukkal látásból ismertük is egymást a Zeneakadémiáról, másrészt szakmailag némileg újraértékeltem magam. Eddig is élveztem az óráim, jó hangulatúak szoktak lenni, igyekszem minden szituációban figyelni arra, hogy az aktuális tanítvány teljes figyelmet kapjon tőlem és legyen energiám tölteni belé a frissességet, de itt most nagy dózisban tapasztaltam meg a munkám okozta hatásokat. Rengeteg köszönetet, pozitív visszajelzést és megerősítést kaptam arra vonatkozóan, hogy hatékony és jó, amit csinálok. Összesen 25 diákkal foglalkoztam két napi váltásokban 16 évestől a nyugdíjas óvodapedagógusig a legkülönbözőbb hátterű emberekkel. Volt akinél nem a hangi képzés volt a kihívás, hanem szót érteni vele, felülemelkedni a romokban heverő életén. Volt aki megpróbálta felépíteni maga körül a stresszes közeget, de nem hagytam és igyekeztem kizökkenteni az általam jónak gondolt irányba. Az már csak hab volt a tortán, amikor a záró koncerten a biztatás hatására mindenki kiállt énekelni, köztük mi, tanárok is, óriási élmény volt újra emberek arcán az őszinte döbbenetet látni az éneklésem hatására. 

Tudatosult bennem, hogy jó tanár vagyok - a szó átlagos értelmében - hallgatnak rám a tanítványaim, tudom őket motiválni és irányítani. Megtapasztaltam, hogy ennyit nem szabad dolgozni, lényegében minden nap 13-14 óráztam ha az utazási időt is beleszámolom. Éreztem, hogy hosszú távon a fáradtság miatt képtelen lennék fenntartani azt a frissességet és energikusságot, amit annyira szeretek a munkámban. Arra is rájöttem, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit az elmúlt hónapokban használok magamból. Ez nem azt jelenti, hogy lógatnám a lábam, sőt, nagyon magasra értékelem azt az olvasási-tanulási-ismeretterjesztési tevékenységet, amivel kitöltöm a munkámon kívüli időt, valószínűleg szükség is van erre, ha később többet szeretnék kihozni az életemből, inkább arról van szó, hogy megtapasztaltam, milyen sok emberért felelősséget vállalni és élveztem. Elgondolkodtam azon, milyen lenne egy zeneiskolában munkát vállalnom fél állásban, de ennél kicsit mást szeretnék. Tudom, hol van az a pont, ahol kiégnék a puszta tanításban. Úgy érzem, egysíkúvá válna az életem, amit szeretnék elkerülni. Ez a három hetes tanfolyam tökéletes volt, jövőre is szívesen részt veszek rajta, ha szükség van rám és semmi nem áll az útjába. 

Elgondolkodtam azon is, milyen lenne visszamenni egyetemre és elvégezni valamiféle vezetőképzői szakot. A tanári lét egyben vezetés is, ahol kell, hogy tekintélye legyen az embernek. Ha visszagondolok az életemre kicsit más szemmel, mint ahogy rutinosan szoktam, azt látom, hogy nagyon gyakran vezetői szerepekben találtam magam. Már az óvodában én játszottam a főszerepet egy kis színdarabban, sporteseményeken szinte kivétel nélkül csapatkapitány voltam, az éneklés egészében arról szól, hogy a központban vagyok és irányítom a zenét, bekerültem az egyetemen a hallgatói önkormányzatba, ahol pár év után az elnökhelyettesi pozícióban találtam magam. Elmentem önkénteskedni a Mosolygó kórház alapítványhoz, pár hónap elteltével előadásokat tartottam az alapítványról két nyelven és műsorvezetője lettem egy nagyszabású rendezvénynek az Intercontinental Hotelben. A barátaim engem kérnek meg az esküvőjükön a kapcsolattartónak és a rendezvény kézben tartójának, tavaly a saját esküvőm apró fennakadás nélkül örömtelien lemenedzseltem. 

Önmagában az énekesi karrierből némileg kiábrándultam. Félreértés ne essék, azóta is imádok énekelni, sőt! De az az érték, amit megtanultam róla, hogy ez arról kellene hogy szóljon, hogy boldoggá tesszük az embereket és gyönyörködtetünk, a tapasztalataim hatására átformálódott. Azt érzem, hogy öncélú a zenélés - fontosabb az előadónak amit csinál, mint a közönségnek - illetve a közönségi oldalról rengeteg negatív hozzáállással találkoztam az emberek részéről, ami arra enged következtetni, hogy semmi értelme megfeszülten dolgozni egy színpadi produkcióért, ha aztán sokan ezt kigúnyolják. Persze, különbözőek vagyunk a művészet pedig egy szubjektív műfaj, itt inkább arról van szó, hogy a személyes motivációim megrendültek az ilyen jellegű tapasztalatok hatására és egyre inkább érdeklődésemet veszítettem a témában.

Michelle Obama Becoming című könyvét olvasom épp aktívan. Felettébb inspiráló. Még Londonban vásároltam a kint töltött heteink alatt, viszont mivel eredeti nyelven olvasom, nem siettem el a befejezését. Férjemmel gyakran politizálunk itthon, mindketten szeretünk a világot mozgató kérdésekről beszélgetni, ha jól belegondolok vannak barátaink, akikkel szinte mindig hasonló témáknál lyukadunk ki. Egy szó mint száz, elgondolkodtam azon, (már korábban is voltak ennek csírái), hogy mi lenne, ha beszállnék egy politikai pártba és így próbálnék jót tenni az embereknek, jó irányba mozdítani a vezetést. Ez kicsit a buddhista tanulmányaim hozománya is, mármint az a rész, hogy próbáljunk jelentőségteljes életet élni, és minden ember javára válni. A tanításban pontosan ezt csinálom kicsiben, de mostanában azon vagyok, hogy ezt megpróbáljam kiterjeszteni lehetőleg úgy, hogy a munkám számomra is érdekes maradjon és ne váljon monotonná. 

Lehet, hogy abszolút nem fog működni az elképzelésem, eleve nem igazán lehet mindenkinek jót tenni, valaki érdeke mindig sérül, lehet, hogy csalódok eddig jónak gondolt emberekben és elképzelésekben, a politika eleve egy ingoványos terület. Lehet, hogy nincs is szükség olyan emberre mint én, elvégre nincs semmiféle jogi, szociológiai, vagy társadalomtudományi végzettségem. De az is lehet, hogy tudok hasznos lenni, hogy megtapasztalok valamit abból az érzésből, ami már egy ideje bujkál bennem, a gondolat, hogy valami más áll előttem, valami olyan, ami eddig nem volt rajt a térképemen. Személyesen is szeretnék kiteljesedni, jelentőségteljessé válni minél több ember számára.